1966-ban a Svájci Televizió a svájci magyarok bemutatására egy Gödrös Mátyás által késztett filmmel negativ színben mutatta be az itt élő menekülteket, ami nagy felháborodást keltett.

Egy vitaműsor keretében Kenessey többedmagával tiltakozott, ekkor vele volt Dr. Czettler Antal is, akinek a kezdeményezésére alakult meg később a Svájci Magyar Egyesületek Szövetsége (SMESZ). Ennek elnöke dr. Czettler Antal, főtitkára pedig Kenessey Csaba volt. Az elnökség tagjai voltak még Horváth Zoltán mérnök és Jankovics István építészmérnök.

A SMESZ számtalan beadványt készített, vitába szállt a média negatív hangú cikkeivel mind Svájcban, mind külföldön. Erre azért volt szükség mert Magyarországon nem létezett ellenzék és a Kádár kormány mindent elkövetett a nyugaton élő menekültek lejáratására.

Az 50. Évforduló (2006) ünnepséget Kenessey Csaba rendezte meg és tartott megnyitóbeszédet, ekkor meghívására Tőkéczky László történész tartotta az ünnepi beszédet.

A Ceauscescu falurombolása elleni tüntetést Bernben szintén Kenessey Csaba rendezte és moderálta. A svájci okt. 23.-i ünnepségekre meghívott számos személyiséget, pl. Wittner Máriát, M. Kiss Sándort, akiket elvitt Bázelba és Bernbe is. Mind a mai napig aktívan védi a magyarság jó hírnevét.

Aktivitásai elismeréseként 2015-ben Áder János köztársasági elnök a MAGYAR ARANY ÉRDEMKERESZT-tel tüntette ki.

Golarits Gyöngyi, Golarits István

Az 1956-os forradalom leverését követően sok magyar menekült is itt talált új otthonra. Ekkor érkezett szüleivel Szentgotthárdról Gyöngyi is, aki tanulmányai befejeztével négy évtizeden át tanítónőként szolgálta a svájci társadalmat. Magyar népművészeti emlékekkel és saját festményeivel gazdagon berendezett otthonában hallgattam, amint a zürichi magyarság egyik alapintézményének számító Golarits Kórus krónikáját mesélte.

A Svájcban töltött több mint fél évszázad alatt Gyöngyi soha nem szűnt meg szívén viselni a magyarság sorsát. Akárcsak néhai férje, a szintén '56-os Golarits István, aki még a forradalom előtt grafikusként diplomázott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán. Svájcba kerülve nagy hasznát vette a főiskola mellett szerzett kántori végzettségének is. Látva a zürichi magyarok közös éneklés iránti igényét, a magyar zenei kultúra megőrzése és továbbadása iránti elkötelezettségét, 1986-ban kórust alapított a jó hangú férfiakból. A kezdeti sikereken fellelkesülve hamarosan hölgyek is csatlakoztak hozzájuk. Az ekként vegyes karrá bővült csapatot nagy türelemmel, és odaadással, legjobb tudása szerint formálta igazi kórussá Golarits István, rávezetve a tagokat a fegyelmet és nagyfokú koncentrációt megkövetelő karéneklés mesterfogásaira. A kórus régóta állandó szereplője a svájci magyarság nemzeti és egyházi ünnepeinek, valamint a 150 éves múltra visszatekintő Zürichi Magyarok Egyesülete rendezvényeinek.

Nemcsak a kórus fűződik a Golarits névhez. A házaspár egyesületi munkáján túl, Golarits Gyöngyi néni sokat adott a Zürichi Magyar Iskolának, cserkészetnek is. A helyi magyar ifjúságnevelés egyik kialakítója, őrzője és patrónusa a mai napig.

Nincs okunk aggodalomra, amíg az Isten sok Golarits Istvánt és Gyöngyit ad a világ magyarságának.

(Ferkó Zoltán cikke alapján)

Zürichben régóta cserkészet. Az 1956-ban ide telepedett magyarok már 1957-ben megalapították a II: Rákóczi Ferenc fiú magyar cserkészcsapatot, majd ezt követte az 1962-es Sarolta lány cserkészcsapat. A lány csapat jelenlegi parancsnoka Pilinszky Katalin, aki az elmúlt évtizedekben több generációt vezetett és tanított a magyar cserkészetben.
Munkája, melyet a zürichi magyar közösségekért végez szerteágazó és változatos. Fiatal kora óta elkötelezett a szervezés iránt és oszlopos tagja több magyar csoportnak, egyesületnek is. A cserkészetben nemcsak a zürichi csapat, hanem a svájci körzet parancsnoka is. Tagja a zürichi Magyar Katolikus Misszió egyházközösségének valamint a Svájci Magyar Táncház Egyesületnek. A cserkész csapat parancsnokot 1987-ben vette át Golarits Gyöngyi nénitől (akivel a mai napig aktívan együttműködnek a zürichi magyar katolikus közösségben és a zürichi magyar egyesületben). A Zürichi Magyar Egyesület vezetőségében évtizedek óta tevékenykedik. Részt vett a Svájci MagyarHáz Alapítvány alapításában, szívén viseli a helyi magyar programokat, aktív szervezője, fenntartója a zürichi közösségnek.

1933. február 27-én született Budapesten. Zuglóban nevelkedett, iskoláit is ott kezdte. A II. világháború idején rendőr édesapját behívták katonának. A háború után nehéz, ínséges idők következtek: a frontról visszatérő családfő nem kapott munkát, és a 12 éves Laci gondoskodott a család betevő falatjáról.

László mindig szorgalmas, jó tanuló diák volt. Mivel édesapja osztályidegennek számított, csak komoly nehézségek árán került be a református gimnáziumba. Ezután a Műszaki Egyetem mérnöki karán tanult tovább. Ott, ahol 1956. október 23-án kitört a forradalom. László társaival együtt az első vonalban harcolt az orosz megszállók ellen. Szeme láttára esett el több diáktársa. Ez a keserű élmény egész életében végigkísérte. A forradalom vérbefojtása után neki is menekülnie kellett, Ausztrián keresztül került Svájcba. A svájci lakosság segítőkészségének köszönhetően sok diáktársával együtt Zürichben telepedett le, ahol szorgalmasan tanult németül, és tanulmányait is folytathatta. A diplomáját Németországban szerezte. Kalandos, utazásokkal teli évek következtek.

1965-ben ismerte meg az akkor Budapestről érkezett Fráter Marianne-t. Életre szóló, 41 évig tartó boldog házasságukból 3 gyermek született.

Magyarságtudata, forradalmár szelleme élete végéig áthatotta perceit. Lobogó lelkesedéssel állt ki minden magyar ügy mellett, alapítója volt a Zürichi Magyar Iskolának, ahol másfél évtizeden keresztül történelmet tanított.
Gyermekként, még a második világháború előtt került kapcsolatba a cserkészmozgalommal. Hittel, meggyőződéssel, cserkészszellemben élte mindennapjait és mutatott példát a Svájcban és egész Európában felnövekvő fiatalabb magyar generációknak.

Még néhány héttel ezelőtt is lelkesen tervezte részvételét a nyári európai jubileumi nagytáborozáson.
Miután gyermekei kirepültek a családi fészekből, maga pedig nyugdíjba ment, segélyszállítmányok szervezésébe kezdett.
Magyarországi és erdélyi árvaházaknak gyűjtött minden használható tárgyat és szervezte azok továbbítását. A rászorulók iránti együttérzése és segíteni akarása egyedülálló és határtalan volt.

Forradalmi érdemeit Magyarországon is elismerték, vitézi rangot kapott. Ez a kitüntetés tovább táplálta benne az összmagyarság egyesítésének vágyát.

Felesége halála után élete és óriási lendülete megtört, örömét unokájában, "kis napsugarában" lelte.
Krónikus, hosszan tartó betegségét az utolsó napig titkolta még gyermekei előtt is, saját szenvedésével nem akarta tetézni édesanyjuk elvesztése miatt érzett fájdalmaikat. Ennek ellenére teljes erejével igyekezett vállalt kötelezettségeinek eleget tenni. 2010. május 7-én családja és barátai jelenlétében búcsúzott el a földi élettől.

P.Szabó-Fráter László ezen sorokkal köszönt el utolsó levelében:

"Köszönöm a barátságot azoknak, akik elfogadtak engem, mint barátot, és igaz barátságot viszonoztak.
Köszönöm a barátságot azoknak, akik közös álmainkért életüket adták.
Köszönöm feleségemnek, aki ugyan már három éve itt hagyott, amivel megajándékozott és otthont adott.
Mindig romantikus ember voltam ebben a világban. Csak a veletek való együttélés adott még értelmet, látszólag tartalmatlan életemnek célt. Laci"