A Zürichi Magyar Egyesület története II. rész

1956-tól a rendszerváltásig

 Az ’56 után újjászervezett Zürichi Magyar Egyesület

A negyvenes években – mint egy kötetlen társaság – egy úgynevezett Zürichi Magyar Kolónia működött. A II. világháború előtt és után, a szovjet megszállás alatt, illetve az ’56-os forradalmat követően a Svájcba vándorolt magyarok száma csak nőtt, a közösség összetételét tekintve pedig már a társadalom minden területéről képviseltették magukat. Nagyon különböző emberek érkeztek, akikben csupán az volt a közös, hogy mind elhagyták a hazájukat. Itt hirtelen egymásra voltak utalva, ha magyar szót akartak hallani.

Az 1956-os forradalom leverését követően több ezer magyar választotta a nyugati emigrációt. Svájc közel tizennégyezer magyar menekültet fogadott be. Több spontán és szervezett, állam által indított megmozdulás is volt, amely ékesen bizonyítja a svájciak együttérzését és segítő szándékát. 1956. november 20-án déli 12 órakor történt valami, amire emlékezet óta nem volt példa Svájcban: három percen keresztül szünetelt a forgalom a városok és falvak utcáin, az emberek abbahagyták munkájukat, a gyárak forgó kerekei megállottak, az iskolákban elnémult a tanítás, és három percig tartott a néma csend. Három percig csak a szenvedő magyar népre gondolt egész Svájc, és mélységes együttérzéssel tüntetett a magyar szabadság elnyomása ellen – áll egy korabeli cikkben. A Zürich kantonba felvett menekültek végleges elhelyezése céljából 1956 novemberében az egyik kantonális közigazgatási épületben különleges elosztó- és elhelyezőállomást létesítettek. Február közepére ez az intézmény befejezte a működését. Teljes lakásokat is felajánlottak, de voltak olyan családok, amelyek befogadtak családokat, fiatalokat. Munkát találni akkoriban és később sem volt nehéz Svájcban. Olyan mértékű volt az ipari fellendülés, hogy a munkaerőigényt a hegyekből leköltöző svájci parasztok nem tudták kielégíteni. Svájcnak szüksége volt tehát a külföldről érkezőkre, az őszinte szimpátián túl ezért is fogadták szeretettel a Közép-Európából érkező magyar menekülteket.

1956-ban a Vatikán a menekültek gondozására külön püspökségeket szervezett, a menekült lelkészeket plébánosi rangra emelte, és felhívta a helyi, egyházi hatóságok figyelmét, hogy tegyék lehetővé a területükön a menekültek idegen nyelvű plébániáinak működését. Plébánia sokáig nem volt, de miután a Theodosaniumot kinőtte a magyar közösség, a St. Anton templom altemplomába került a magyar mise. A magyar pap 1956-ban Fábián Károly volt.

A Magyar Kör hetente egyszer lehetőséget biztosított a magyaroknak a találkozásra, a problémáik megbeszélésére, lakóhelyek és munkalehetőségek közvetítésére; a találkozókra a Heimplatzon található a Pfauen vendéglő első emeleti termében került sor. Szintén a Magyar Kör kezdeményezésére született egy ingyenes, magyar nyelvű újság, melyet a zürichi napilapok szerkesztőségei támogattak. Ez volt a „Svájci Magyar Híradó”, amely 1958-ig jelent meg hetente kétszer; a főszerkesztője dr. Stoffel Felix, a kiadója a Zürichi Napilapok Közössége volt. A gyűlésen mintegy száz magyar jelent meg. A Szózat eléneklése után megtárgyalták az egyesület alapszabályát.

Ha az ’56-os nemzedék nem alapítja újjá az egyesületet és nem alapít segélyszervezetet, amelyek a hagyományőrzés és nyelvápolás mellett az új hazába történő beilleszkedést is fontos feladatuknak tekintették, ha nem alkot egyházközösségeket, ahol mindmáig anyanyelvünkön szólhatunk Istenünkhöz, ha nem létesít cserkészmozgalmat, asszimilálódott volna a magyarság.

Az Egyesület egyik alapítója, akinek a fejében megfogant egy emigráns egyesület létrehozásának az ötlete, és aki a 2001-es visszavonulásáig meghatározó szerepet töltött be ott, Bozsóki János volt. 1918. április 3-án született a Somogy vármegyei Nagybajom községben, ott járt elemi iskolába, Kaposváron érettségizett. A szegedi egyetemen kezdett jogot tanulni. A 4. szemeszter után, 1940-ben katonai behívóparancs szakította meg a tanulmányait. A II. világháborúban rohamtüzérzászlósként szolgált a 10. magyar rohamtüzérosztályban, akikkel 1944-ben, a 25. magyar gyaloghadosztály erdélyi, Torda környéki támadásában részt vett, csapatával kiverte az oroszokat a Sósfürdő területéről. Tettével, amelyért később vitéz nagybányai Horthy Miklóstól, Magyarország kormányzójától megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet, megakadályozta Torda bekerítését. Megsebesült, majd a felgyógyulása után, Budapest védelménél súlyosan megsebesült, ami a háború befejezését jelentette számára. A háború után Somogy megyében, Kaposváron a Kisgazdapártnak volt a titkára. A ’47-es választások után éles hangú kritikát fogalmazott meg a Somogyi Hírlapban a Magyar Kommunista Párttal szemben; az ÁVO háromszor letartóztatta, megkínozta. Amikor bizalmasan tudatták vele, hogy újabb letartóztatási parancsot adtak ki ellene, úgy döntött, hogy elhagyja Magyarországot. Odament hozzá reggel 6-kor a rendőr, és azt mondta: „Bozsóki úr, én reggel 8 órakor jövök magát letartóztatni. Addig maga tűnjön el innét.” Egy barátja révén sikerült átszöknie a határon. Svájcban különböző munkahelyeken dolgozott. Többéves továbbképzés után rakétatervezőként, majd projektvezetőként tevékenykedett a Bührle fegyvergyárban, ami meglehetősen bizalmi munka volt. Ott szerzett olyan svájci ismeretségeket, amelyek később szükségesek voltak az egyesület politikai feladatainak elvégzéséhez. 1960-ban megnősült. Svájci felesége, Martha két leánygyermeknek, Corneliának és Lindának adott életet. 1956-ban, a forradalom hírére többhetes, rendkívüli szabadságot vett ki a munkahelyén. Magyarországra ment, eljutott Sopronba, Győrbe. A forradalom leverése után Ausztriában, majd Zürichben a magyar menekülteket segítő szerveknél tolmácsként tevékenykedett. Vitézhez méltóan képviselte népünk ügyét Bozsoki János Nyugaton is. Számos svájci és más nyugati emigránsszervezet tagja volt. A Zürichi Magyar Egyesület újraalapítója, hosszú évekig elnöke volt, emellett a Svájci Magyar Egyesületek Szövetségének, valamint a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetségnek egyik alapítója. Ugyancsak az ő nevéhez fűződik a Svájci Magyar Irodalmárok és Képzőművészek Körének alapítása is. A müncheni Nemzetőr című újság „Svájci Magyar Hírmondó” elnevezésű oldalát szerkesztette évtizedeken keresztül. Mindig ott volt a zürichi ünnepségek, kulturális események szervezői között. 1989 után hamarosan a Haza is elismerte Bozsoki János érdemeit: megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje kitüntetést, alezredessé léptették elő. Továbbra is figyelemmel kísérte Magyarország és az elszakított területek magyarságának sorsát, az odairányuló karitatív-szociális munkát is szívügyének tekintette. Hosszú, derűs nyugdíjas élet után szólította magához az Úr 2009. november 17-én.

Az újraalapított egyesület alapítótagjai voltak: Bozsóki János, Kismarjay Tibor, Farkas László, Horváth Dénes, dr. Ludinszky László, Ember Sándor, Böröcz József. Az első elnökséget egy egyesületi választmány támogatta; elnöknek dr. Kisamarjay Tibort, a választmány elnökének dr. Lidinszky Lajost választották. Kismarjayt 1958-ban Farkas László, majd Király Zoltán követte. Király Zoltán tragikus halálát követően egy háromtagú elnökség vette át a vezetést; e hármas vezetőségben – más-más időkben – Hidvéghy László, Schulze Mária, Bíró Dezső, Bozsóki János vállalt szerepet. Az egyesület vezetésében az említetteken kívül még részt vett: Nyers István – aki az alakulástól kezdve egészen 2006-ig volt az Egyesület pénztárosa –, Winkler József, Farkas Lóránd, Szabó Albert, Hunyadi Mátyás, Héry Béla, Erkel Lajos, Böröcz József, dr. Czettler Antal, dr. Várkonyi Ernő.

Az egyesület szellemiségét egyértelműen az 1956-os forradalom eszmeisége határozta meg.

Alapszabálya szerint az egyesület célja:

1. A Zürichben és környékén élő magyar származásúaknak az 1956-os szabadságharc és a magyarság függetlenségi törekvéseinek szellemében való összefogása, képviselete és a magyar öntudat ébrentartása.
2. A magyar nemzeti kultúra ápolása és a vendéglátó ország lakóival való megismertetése.
3. Kapcsolatteremtés és együttműködés más magyar szervezetekkel.
4. A tagok svájci társadalomba való beilleszkedésének segítése.
5. Napi politikával nem foglalkozik, ez ugyanis nem volt megengedett az emigránsszervezeteknek; annál erősebb volt a nemzetpolitikai küldetéstudat.

Az Egyesület legfontosabb feladatának a magyarság megtartását és összefogását, valamint a lehetőségekhez mérten a magyar szabadságért és Magyarország felvirágzásáért való küzdelmet tekintette, a felsoroltakat pedig elsősorban a nemzeti ünnepek méltó megünneplésével, különböző társadalmi események szervezésével kívánta elérni.

Természetesen az Egyesület a kezdeti nehézségek megoldásának orvoslásán kívül az alapszabályban előírt céljáról és a tagság szociális, kulturális igényeiről sem feledkezett meg. 1958-ban megalakult a fiatalok számára a Sportszakosztály, amely futball- és kosárlabdaedzésekkel kezdte meg a működését. Vívóklub is működött, amelynek alapítása (1958) Schlégl István nevéhez fűződik. 1958-ban Zürich város a magyar közösség rendelkezésére bocsátott egy úgynevezett Társalgótermet, egy Ungarn-Foyert a Zentralstrasse 34. szám alatt, ahol a hét minden napján összejöhettek a magyarok beszélgetni, kártyázni, sakkozni, zenét hallgatni. A társalgó háziasszonya Silvia Domeniconi, feltehetően svájci, de semmiképpen nem magyar hölgy volt. Magyar kölcsönkönyvtár, zongora, zenegép, kártyák, sakktábla és egyéb játékok álltak a látogatók rendelkezésére díjtalanul, minden délután. Hétfőn volt dalkör, kedden amatőr fényképész- és bélyeggyűjtő klub, szerdán asszonyok és lányok ismerkedő délutánja, csütörtökön előadás egy-egy témáról és utána vitaest, pénteken könyvkölcsönzés (Zürich város ötszáz könyvvel lepte meg a magyar könyvtárat), szombaton bridzs, römi és ulti, vasárnap családi délután műkedvelő műsorral. Tartottak irodalmi estet a forradalmi költészetről, de az egyesület szervezésében voltak filmestek is, amelyeken régi magyar filmeket vetítettek az érdeklődőknek, emellett zenés színielőadás is volt Turay Idával a Volkshaus színháztermében, szerveztek társas kirándulást a hegyekbe, hajókirándulást (augusztus 20-án), disznótoros vacsorát és farsangi mulatságot is.

1964-ben ünnepelték meg a Zürichi Magyar Egyesület első alapításának 100. évfordulóját. A svájci–magyar kapcsolatok e jeles alkalmából, december végén az egyesület nevében dr. Tassonyi Gyula, Király Zoltán, Arató László és Böröcz József kereste fel Zürich város polgármesterét, dr. Emil Landoltot, hogy átnyújtsák neki a magyarság köszönetét kifejező díszes okiratot. A 100. évforduló bensőséges ünnepségéről a svájci lapok, köztük a Neue Zürcher Zeitung is beszámolt. (Arató László!)

Ennek az időszaknak a legjelentősebb és legnagyszabásúbb eseménye azonban biztosan az ’56-os forradalom 10. évfordulója volt: így, 1966-ban a svájci hatóságoknál és a baráti svájci szervezeteknél sikerült elérni, hogy a város és a Limmat folyó közepén, egy pontonon 10 méter magas, hatalmas fakereszt (megfelelő táblával, virágokkal és esténként nagyszámú gyertyával) több héten keresztül emlékeztessen az ’56-os magyar eseményekre. Ezres tömegek részvételével, csónakon vitték a koszorúkat a pontonon lévő kereszthez. A német nyelvű ünnepi beszédet dr. Anton Heil parlamenti képviselő (Nationalrat) mondta, a magyar és a svájci himnuszt a Zürcher Orchestergesellschaft szimfonikus zenekar játszotta.

Ekkorra már kétszáz fővel kevesebb tagot számlált az egyesület, mint 1959-ben; 1970-ben a taglétszám hetvenhat főre esett vissza. Ebben persze szerepet játszott az is, hogy a magyarok féltek, hogy ha belépnek, esetleg bent maradnak egy emigráns egyesületben – amely, bár alapszabálya szerint nem folytat politikai tevékenységet, mégis felemeli a szavát a kommunista rendszer ellen –, nem kapnak svájci állampolgárságot. Mivel a Magyar Egyesület volt Zürichben a hivatalos emigránsszervezet, a tagjai voltak leginkább kitéve akár a svájci, akár a magyar titkosszolgálat tevékenységének. Részben ennek tudható be, hogy az Egyesület taglétszáma folyamatosan csökkent, még annak ellenére is, hogy 1968-ban – elsősorban, de nem kizárólag Felvidékről – újabb menekülthullám érkezett Svájcba. Ők voltak az úgynevezett „újmagyarok”. Az újonnan érkező fiatalok ugyanolyan friss lelkesedéssel érkeztek ide, mint tizenkét évvel korábban az ’56-os menekültek. Egyikük volt B. Szabó Péter, aki ideérkezésétől kezdve nagy energiát fektetett a magyar közösség szolgálatába a Magyar Egyesületben és több más közösségben is. Az Ifjúsági klub nagy lendületet adott az egyesületi életnek, komoly hangsúlyt fektetett a kulturális programokra. B. Szabó Péteren, a klub vezetőjén kívül a tevékenységekben aktívan részt vett – a Klubtanács nevében – dr. Kosár László, Hank László, Lamoth Márton, Proóistás György, Papp Albert, Csomóss Anikó, Solymosi József, Frank Ferenc és dr. Andreánszky Árpád. Újraélesztették a néptánccsoportot is, amely már fel is lépett a következő magyar bálon. A klub kiadott egy újságot is – Jövőnk címmel –, amelynek B. Szabó Péter volt a felelőse. 1970–1975 között az Ifjúsági Klub volt a március 15-i ünnepélyek főszervezője is, együttműködve a Zürichi Magyar Egyesülettel, a Munkavállalók Szövetségével és az Egyházzal.

1976-ban Bozsóki János, Magyari Sándor és B. Szabó Péter elhatározta egy irodalmi kör megalapítását, így született meg a Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK), amely fokozatosan átvette az Egyesület kulturális tevékenységét. Már az alakulás évében irodalmi pályázatot írtak ki, amelynek a díját a Munkavállalók Szövetsége ajánlotta fel. Ugyanakkor több olyan előadást is szerveztek, ahol eddig csak újságokból és könyvekből ismert magyar írókat mutattak be a közönségnek. A rendezvényeket minden alkalommal könyvvásárral kötötték össze.
A Zürichi Magyar Egyesület mellett az egyik legnagyobb jelentőségű, az Egyesülettel baráti viszonyban lévő szervezet volt a Svájci Keresztény Magyar Munkavállalók Szövetsége (SKMMSZ). Ennek alapítója Böröcz József, aki – mint már említettük –, a Magyar Egyesület alapítótagja is volt. […] Ebben az időszakban egyéb szervezetek is működtek Zürichben, mint például a Móra Ferencz Irodalmi Kör, a Szondi Intézet, a Kirchgasse-i Baráti Kör, és igen színvonalas intézményként a Kodály Zeneiskola.

Az utánpótlás megszervezése mindig nagy kihívás egy egyesület számára. A fiatalok bevonása a színes, különböző érdeklődési köröket kielégítő programokkal érhető el, azonban az egyesület mint szervezet életében kevesebben vállalnak aktív szerepet, még kevesebben tagságot vagy elnökségi tagságot. Fontos tehát az új generáció nevelése, amely a magyar oktatással és a cserkészet révén valósul meg. 1948-ban, amikor betiltották a cserkészetet Magyarországon, a tagok titokban szerveztek összejöveteleket, amelyeknek az egyik vezetője volt Kölley György, akit ezért tízévnyi, szibériai munkatáborra ítéltek. Amikor hazajött, befejezte a teológiát, és pap lett. A hatvanas években ment ki Németországba, attól kezdve a kilencvenes évekig ő volt az európai kerületi parancsnok. […]

Az Egyesület életében mindig kiemelkedő eseménynek számított az ’56-os forradalom emlékünnepélye. A 10. évfordulóra szervezett, nagyszabású emlékünnepély után a Limmaton felállított fakeresztet lebontották. Nem maradt egy állandó hely, ahol évről évre megemlékezhettek volna a forradalomról, ezért a Magyar Egyesület elhatározta, hogy felállít egy emléltáblát, amely nemcsak ’56-ra emlékeztet, hanem Zürich város nagylelkűségére is, ahogyan a menekülteket befogadta. Az emléktábla állításának ötlete Farkas László SMESZ-elnöktől származott. A „Hálatábla” a 15. évfordulóra készült el, és 1971. október 23-án avatták fel a helyi magyar szervezetek és egyházak. A táblát a Kaspar Escher-Haus falán helyezték el (ma Neumühlequai 10., 8001 Zürich); a Hősök fájának felállításáig itt emlékeztek meg évről évre, október 23-án a forradalom hőseiről a zürichi magyarok.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 20. évfordulójára a Zürichi-tó partján a Zürichi Magyar Egyesület a hősök emlékére ültetett egy fát, amelyet utána évenként megkoszorúztak az októberi emlékünnepélyeken, a magyar hősökre és mártírokra emlékezve. Sajnos a fa rossz talajba kerülhetett, mert néhány év múlva elszáradt, ezért egy újabb cédrust ültettek helyette a park egy másik pontján, a bejárathoz közel.

A nyolcvanas évek első jelentősebb eseménye az 1956. október 23-i forradalom 25. évfordulója volt, amikor a Hősök fájánál márvány elmékkövet lepleztek le.
A forradalom 30. évfordulójára igazán nagyszabású rendezvénnyel készült az Egyesület, a főünnepséget a Börse teremben szervezték meg. Az ünnepély főpatrónusa dr. Thomas Wagner, Zürich város elnöke volt; a pártfogók között még számos kantonszintű és országos szintű parlamenti képviselőt (Nationalratot és Bundesratot), illetve városi tisztségviselőt is találunk. Október 26-án, az 1971-ben állított emléktábla megkoszorúzása után ökumenikus istentiszteletet tartottak, november 2-án pedig az Ungarn 1956 című filmet nézhette meg a közönség a Studio 4 moziban.